A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.

George Orwell: 1984

Először is fontos leszögezni: az Y generációba még éppen belecsúszó harmincasok egyáltalán nem saját hibájukból vesznek el a világban
(persze akinek nem inge, ne vegye magára).

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy karrierjük terén túl magasan kezdtek, és nem hajlandóak mélyebbre kerülni – ami a mostani gazdasági helyzetben egyszerűen azzal egyenlő, hogy sokszor nem találnak maguknak megfelelő állást, mert a lehetőségek ugyan adottak, csak újra elölről kellene kezdeniük mindent. Ezt pedig egy jól fizető munka és adott életszínvonal után nagyon nehéz tudomásul venni.

Amikor bejött az élet

A gazdasági fellendülés idején (azok a boldog 2000-s évek az egyetemről / fősuliról kikerülve rögtön nagyon menő állást kapott, egy nagy multinacionális vállalat vezetőjénél lett titkárnő, és azonnal többet keresett, mint az apja, aki szintén nem panaszkodhatott mérnökként.

25 évesen pedig már olyan luxusautót vehetett, amiről más még csak álmodni sem mer. Az Y generációnak bejött az élet, és igazán nem kellett megszakadnia a munkájában – aztán elérkezett a gazdasági világválság,
és minden megváltozott.


A változás szele

Főnöke ugyanis a megszorítások árnyékában rájött, hogy ő is el tud intézni egy-két telefont – így nem akart busás összegekért titkárnőt foglalkoztatni, felvett egy gyakornokot, akire csak a kevesebb felelősséggel járó feladatokat bízta.  
A mai 30- ast kirúgták, aki ezt úgy élte meg, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt – hiszen egész életében egyetlen munkája volt, amivel jól keresett, soha nem kellett megtapasztalnia, milyen az, amikor alulról kell kezdeni a karrierjét.
A gazdasági fellendülés idején sok mai harmincas járt így
– a marketing, PR és személyi asszisztensek világában sokkal könnyebb volt rögtön jó munkával indítani, mint ma, amikor ezek a jó nevű szakmák kicsit leszállóágba kerültek. A probléma azonban, sok harmincas nem akarja lejjebb adni annál, amit már egyszer elért.

Nehéz újra a nulláról kezdeni

Persze ez abszolút érthető – ha valaki évekig dolgozik jó fizetésért jó munkában, nehéz elfogadni, hogy ismét a nulláról (vagy egy kis tapasztalattal nem pont onnan, de ahhoz közelről) kell kezdeni az egészet. Kicsi a kapcsolati háló, kevés a szakmai tapasztalat, és igazán fáj a fizetés töredékéért gürcölni, hogy aztán feljebb kerüljön az ember.
Sok harmincas inkább azt választja, hogy ül otthon (vagy a szülei kanapéján), és kesereg, hogy nincs egy megfelelő állás sem számára, ahelyett, hogy venne egy nagy levegőt, és újra nekiállna felépíteni , amit most elvettek tőle. A jól hangzó kirakatpozíciók eltűnnek, és egyre több kétkezi munkásra lesz szükség – bele kell törődnie, hogy valószínűleg más szakmát kell választania.



Mi történik velük?

A 30 as ma  két életút elé nézhet:
az egyik: elvesztegeti a még megmaradó aktív éveit arra, hogy gyászolja az addigi életszínvonalát, és igyekszik ilyen-olyan alkalmi munkákból fenntartani magát,
a másik: körbenéz a munkaerőpiacon, és adottságainak megfelelő, szerényebb munkát keres, vagy a felkínált munkáknak megfelelően képezni kezdi magát.
Nem ideális a helyzet, de nagyon sok harmincas belefut – a 90-es években oly' divatos kirakatmunkákat már nem engedhetik meg maguknak a vállalatok, inkább olyan embereket keresnek, akik egyszerre több pozícióhoz is értenek. Nem kell eldobni a PR-t, csak érdemes egy kis sales-t és marketinget is hozzácsapni, és máris újabb karrierlehetőségek nyílnak meg. A kulcsszó az alkalmazkodás: ha kesergés helyett elmegy dolgozni, viszonylag hamar lépdelhet a ranglétrán ahelyett, hogy elvesztegeti az idejét az „én túl jó vagyok ehhez az álláshoz” szindrómával.