A keletieknek van egy nem mindennapi legendája.
Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával. A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon vacillál, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja, és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját.
Este, mielőtt nyugovóra térnének, a m a másik szerzetes végül is kifakad: Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet! A társa azt feleli: Ide figyelj! Én ezt a lányt már órák óta letettem. Te még mindig cipeled?
Nagyon pontos történet, mert arra világít rá, hogy egy ember miféle bűntudatokat, sérelmeket, megbántottságokat cipel egy életen keresztül, amelyek már rég elmúltak, nincsenek, és az erejüket kizárólag onnan kapják, hogy az ember újra és újra felidézi magában a sérelmeit, nehogy elfelejtsen egyet is közülük. Tehát épp ő adja az erejüket.
Vagyis nem biztos, hogy Freudnak igaza van abban, hogy ennyire meghatároz a múlt, és nem lehet megszabadulni tőle. Hogy a múlt, a kapott impulzusok és pofonok, az életem mondja meg, milyen ember leszek, milyen karakter leszek.
Hát hogyne! De csak akkor, ha én magam táplálom és folyton újratöltöm energiával a saját múltbeli negatív élményeimet, majd nagy szemekkel bámulok, hogy ez még mindig jelen van az életemben.”
Popper Péter
Hogy kezdődött, honnan ered, mitől lettünk ilyen jók benne?
Bár nem mindenki. De mindenki látott már ilyet.
Az eredendő főbűn: a lusta, a sunyi mennybe megy
A múlt rendszerben mindenkinek volt munkahelye. Legalábbis névleg, mert dolgozni nem biztos, hogy kellett. Akinek nem volt állása, és igazoltatáskor fennakadt a hálón, azt a rendőrség előállította. Megszabták neki, hogy mennyi időn belül kell elhelyezkednie, s hogy ez megtörtént-e, a későbbiekben ellenőrizték. Ha továbbra sem fűlt az illető foga a munkához, akkor közveszélyes munkakerülővé nyilvánították, amiért börtönbüntetés is járhatott, ha visszaesőként tette. Mondhatjuk, hogy könnyű volt ezt megkövetelni, mert minden állami tulajdonban állt, és a központi költségvetés fizette a munkabéreket. A lógósnak és a szorgalmasan dolgozónak egyformán tökmag, szotyi, frutti ütötte a markát, tisztességes fizetés helyett.
Ment az egyenlősdi, keverték a fogalmakat bevált, magyar szokás szerint, azt mondták, minden egyes ember ugyanannyit ér. De a semmirekellő potyaleső és az odaadóan teljesítő hasznossága között nem bizonyult szerencsésnek egyenlőségjelet tenni.
A hajtós egy idő múlva megelégelte, és azt mondta, hülye lenne törni magát, amikor a henye ugyanannyit kap.
Ráadásul az számított okosnak, aki kikímélte magát, és úgy állt a melóhoz, hogy más is hozzáférjen. A többség már hétfőtől kezdve a hétvégét várta epekedve, úgy tett, mint aki a munkaidejében megállás nélkül dolgozik, és péntek reggeltől, mondhatni, az életéért küzdött, hogy kibírja legalább kettőig, és végre titokban leléphessen.
A gyárban dolgozók vagy géemkázók vitték haza az alkatrészt, a szerszámot a fusihoz, a saját tolvajtársaikat is tovább lopva ezzel, az orvosok vitték a klinikákról a magánrendelőikbe a kötszert, a gyógyszert és az új műszereket, s leadták cserébe a saját régijeiket, s a nagyobb beavatkozásokat, hivatkozva a biztonságra, elvégezték a kórházakban, majd varratott szedtek, vagy kötést cseréltek a magánpraxisban, ahol természetesen az egész kezelést kifizettették. A takarítónőm az első pesti lakásomban felajánlotta, hogy szívesen hozza a szereket a minisztériumból, mert ott úgyis van, és a beszerzési árat megfelezhetjük, így mindketten jól járunk.
Jól járunk? Valóban nem számít egy fikarcnyit sem, hogy az, amin osztozunk, valaki másé?
És ma: ugyanez a helyzet
A különbség csak annyi, hogy bizonyos körökben már nem ilyen nevetséges tételekben megy a játék.
Simán visszapörgetik a régi autók kilométeróráját, áthúzatják a kormányt vagy az ülést, hogy a pár ezer eurós autót a nepperek sokmilliós haszonnal értékesíthessék.
Nekik jár a pénz, azt mondják, mert munkájuk van azzal, hogy az autó szép legyen. Ez igaz.
Csakhogy nem a munkájuk árát kérik el, hanem azt hazudják, hogy a kocsi új. Aztán ha az első kanyarban darabjaira hullik a verda, az csupán a vevő felelőssége, hiszen láthatta, mit vett, de ha keresné is az eladóit, két nap múlva a cégnek bottal üthetné a nyomát.
A magyar biót (tisztelet a kivételnek) csak éjszaka permetezik, a nagybanin megvásárolt külföldi tojásokat a pajtában pakolják másik csomagolásba. Ez is ügyes, nem?
Tényleg nagyszerű játék ez a körbeátvágósdi.
Mindig az veszi ki elsőként a kosárból a legtöbbet, aki a legkevesebbet tette bele…
Várom a pillanatot, amikor ráébredünk arra az akadémiai bonyolultságú igazságra, hogy a nulla akárhányszoros matematikai többszöröse nulla.
Jött 1990.. a magánosítás, a piac.
Akkora pofont kevert le nekik az élet, hogy máig zúg a fülük ...vagy ugyanazt teszik ma is..
Miért kell a másikat pofán vágni?
Miért jó az ha beszólok a buszvezetőnek,
ha az utast megszopatom,
ha nem írom alá a papírt amivel pénzhez jut,
ha leüvöltöm a szerencsétlen hiatalnokot aki megpróbálja betartani a tőrvényt?
Miért pofozzuk egymást virtuálisan s verbálisan.. miért nem lehet normálisan viselkedni??
Nem lenne az amúgy már generációkon át szétvert, és pofán vágott életünk kicsit szebb ha legalább egymásra figyelnénk?
Utolsó kommentek