"Mindenki titkol valamit, és mindenki társat keres magának a titkaihoz, hogy legyen egy cinkosa, akivel együtt cipelhetik ezt a terhet, aki néha megfordul és emlékezteti. Erre pedig a legjobb társ mindig egy idegen, mert egy idegennek elmondani a titkainkat kicsit olyan érzés, mintha egy letakart tükörben néznénk magunkat."
(Ezel - Bosszú mindhalálig c. film

Régen az időt az elvégzett munkán keresztül érzékelték az emberek.

A távolság egy napi járóföld volt, a pár perc egy miatyánknyi idő vagy annyi, amennyi idő alatt megfő a tojás.
A feladatorientált időbeosztás ma már felfoghatatlan.

Ránk már nem hatnak úgy az évszakok, nem vagyunk kiszolgáltatva a természetes fény és sötétség váltakozásának, nem kelünk pitymallatkor és nem fekszünk a tyúkokkal.

Már nem a természet diktálja a ritmust, és nem fordulhat elő , hogy a téli hónapokban csak és kizárólag pihenjünk, hiszen alszik a természet és nem kell művelni a földet.

Pontosan

A pontosság is teljesen mást jelent manapság. Ha megbeszélünk egy találkozót, maximum negyedórás késést vagy hajlandóak tolerálni.

Ha várakoztatnak minket, dührohamot kapunk.
Ha egy órát ülünk az orvosi váróban, már az egész napunk rendje felborult. A régi boldog időtlenségben ez az életrend totálisan érthetetlen lenne.
A kiszámíthatatlan útviszonyok miatt nagyjából lehetett belőni az érkezések időpontját, gondolj csak bele, hogy egyik városból a másikba akár napokba, hetekbe is telhetett az út, az esőzések, hótorlaszok, farkasok, esetleg rablók miatt... Ma meg maximum késik a busz egy fél órát…

Ahogy mi szeretnénk

Sürgetjük az időt vagy késleltetni szeretnénk.
Bárcsak tovább tartott volna a hétvége…
bárcsak már péntek lenne…
bárcsak már túllennénk ezen…
bárcsak megint gyerek lehetnék….
Ez megy.
És mondogatjuk, az idő ólomlassan megy, vagy egyre gyorsul, vagy rohan, pláne szalad, van, amikor meg csak vánszorog.
Na persze.
És lelkiismeret furdalásod van, ha egy napig nem csinálsz semmit, mert „csak” fetrengesz a kanapén, muskátlit ültetsz a teraszon, sütit sütsz
vagy rejtvényt fejtesz, gyerekkel  játszol,
vagy  olvasol ( pl most ezt az írást)
 vagy a barátaiddal traccsolsz a vízparton,
kutyapocakot vakargatsz vagy belemerülsz egy könyvbe.
De ne legyen!
Ilyenkor végzed azokat a fontos dolgokat, amik töltik az aksit.
 Szabadon elmerülsz végre valamiben, ami neked való: saját magadban,
a gondolataidban, a felhők járásában.
Ezekért a pillanatokért érdemes élni – és jó az eszünkbe vésni, hogy nem normális az a világ, ahol ezek a pillanatok ennyire rövidek, ahol tényleg csak pillanatok vagy röpke órák jutnak olyasmire, amire a régieknek heteik, hónapjaik, voltak: az élet megélésére. Ez az igazi szabadság.