"“Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.” (Albert Schweitzer)

Ezt most ki kell írnom magamból.

Az olaszországi baleset mindenkit mélyen megérintett és megrázott.
A gyászuk.. nem magánügyük..nem hagyjuk őket magukra a legnehezebb időkben...

Sokan sokféleképpen segítettek, segítenek a hozzátartozóknak sérülteknek.

Valami nagyon megváltozott.
Egy tragédia kapcsán mindannyian EGGYÉ váltunk.
Egy nemzetként egy lélekkel érezzük át mindazt a fájdalmat és szenvedést amit ez a tragédia okozott.
Együtt, mint egy nagy család ahol mindenki fontos ,számít, mert a miénk.

Nagyon sokan -ahogy olvasok sok cikket, kommenteket- soraiból a saját fájdalma , régi emlékei újraélednek, fájdalmai egy kis időre felszínre kerülnek.
Így van ez úgy gondolom rendjén, mert így az empátia még nem halt ki belőlük, belőlünk.

Úgy tudunk a föld nevű bolygón élni ha figyelünk magunkra, egymásra, embertársainkra.

Egyek vagyunk ebben a végtelenbe ahol együtt kell élnünk, jóban rosszban ,minden helyzetben.

Tartsuk meg ezt a hozzáállásunkat minden nap akkor is ha nincs baj, veszély tragédia.
Legyünk önmagunk.

Adjuk azt ami bennünk van.
Mert mindenkiben nagy kincsek vannak, csak nem látjuk, nem veszzük észre.

A tragédia áldozatai is a "közösségünk" egy kis színfoltja volt amit most csak fekete pontok jelölnek.

Legyünk színes folt a másik életében .
Szeretetben, békességben, örömben és ha kell bánatban is.

Vigyázzunk egymásra nem csak fizikai értelemben de lelkiekben is.

Legyél Te valakinek egy színes pont az életében ebben a pillanatban.

Amikor megláttam a hírekben a magyar diákcsoport szörnyű balesetét, egyszerre gyűlt gombóc a torkomban és egyszerre fogott el félelem.
Az a félelem, ami csak tudat alatt tör utat magának.
Az a félelem, amivel minden egyes nap megküzdenek a szüleim, úgy, ahogy minden más gyermek aggódó édesanyja és édesapja.

Ez az ártatlannak tűnő kirándulás egy pillanat alatt fordult rémséges, borzasztó tragédiába. Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, milyen fájdalom és űr keletkezhetett az elhunyt diákok szeretteinek szívébe.
És csak tornyosulnak a könnycseppek a szemembe, szinte felháborodottan próbálom visszatartani a kitörő sírást, de képtelen vagyok...

Mi van azzal a pillanattal, amikor a szülő békés álmát gyermeke görcsösen szipogó hangja veri fel? Még csak nem is tudja, hogy órákkal később a leghálásabb anya vagy apa lesz az egész világon. Bele sem merek gondolni azoknak az anyáknak és apáknak a sorsába, akiknél elmaradt a várva várt hívás... akik csak reménykedve imádkoznak azért, hogy gyermeküket újból karjukba szoríthassák... Aztán megérkeznek egy fekete zsákban a tények, mindent lerombolva és összetörve... Istenem, ezt senki sem érdemli meg!

Elképzelem a lángoló buszt, a percet, amikor minden gyermek sikítva menekül, ahogy csak tud. Elképzelem a segítséget nyújtó kezet, ami még utoljára a barát után kap, elképzelem a rémült tanárt, aki mindig "csak még egyet" szeretne kimenteni az égő lángok közül, elképzelem a hősöket, a szerencséseket és azokat, akiknek nem sikerült lejutni élve...

Nem tudok mást tenni, csak meredten ülök a monitor előtt, bámulom a busz maradványát és hálát mondok hogy itt lehetek és, hogy még mindig itt lehetek. Hálát mondok magamban anyukám aggódó szavaiért, és azt hiszem végre megértem, mit is jelent számukra elengedni a kezemet.
Azt hiszem eljött a nap, amikor pontosan megértem minden szülő aggodalmát.
Én csak egy olvasó vagyok, akit a közösségi oldalak világosítottak fel, milyen tragédia érte a szülőket, az iskolát, az országunkat, a világunkat... de nem tudok e mellett már szavak nélkül elmenni, vagy csak egyszerűen a hírfolyamba a soron következő szelfire kattintani...

Nem vagyok képes, mert ezek a gyerekek annyira értékesek. Annyira sok rejlik bennük... és most akaratlanul is újra könnybe lábad a szemem, hiszen közülük csak egy részük kamatoztathatja a jövőben ezeket az értékeket. Emlékszem azokra a felejthetetlen napokra, amikor pár órára részese lehettem az "én kis" tizennégy éveseim életének.
Én ezeknek a plusz óráknak köszönhetően ismerhettem meg ezt a generációt, amit mindenki leír, pedig sokkal több van bennük, mint mi azt gondolnánk.
Ők testesítik meg számomra a valódi összetartozás fogalmát, ők ragaszkodnak egymáshoz foggal-körömmel és ők azok, akiknek most a legnagyobb szükségük van arra, hogy segítsünk nekik.
Feldolgozhatóvá tegyük a feldolgozhatatlant...

Az élet most egy jó nagy pofonnal ébresztette fel ezt a szombati napot, csakhogy megmutassa, semmire sem készülhetsz fel Te sem és én sem.

...rengeteg ember azonnal felajánlotta az önzetlen segítségét ( akár magán akár cégén keresztül), hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam újra, hogy az emberek alapvetően jóindulatúak és segítőkészek...

 ilyen esemény döbbent rá arra, hogy érdemes MINŐSÉGI életet élni, hisz csak a MOST létezik - a múlt már elmúlt, a jövő rejtély - csak a most pillanata van így hát jól gondold meg, hogyan éled meg ezt a pillanatot - tegyél azért, hogy minden pillanatod egy szép emlék legyen, amire szívesen gondolsz vissza...

.... egy ilyen tragikus esemény mint a mostani veronai buszbaleset ébresszen rá arra, hogy nem is éltél valójában...

az élet érték, minden pillanat értékes - használd hát jól!

egy barátom, aki maga is apa szavaival zárrom soraimat:

Most még mindenki csak találgat, de az biztos, hogy a következő szülői értekezleten más füllel hallgatjuk majd a kirándulóbusz kilométerpénzét, nem csapunk le olyan könnyen a gazdaságosabbnak tűnő ajánlatra. És így tesz majd több százezer másik apuka és anyuka, pedig még nem is tudjuk pontosan, hogy mi történt.


Szép napot kívánok neked ott ahol most vagy.

(az írásomhoz facebook bejegyzéseket is felhasználtam, köszönet az alkotóknak)